A lelki jó közérzet három alappillére: autonómia, kompetencia, kapcsolódás – II. rész

Az öndetermináció elmélete szerint tehát az ember egészséges, kiegyensúlyozott fejlődéséhez és működéséhez három alapvető pszichológiai szükséglet, az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás igényének egyidejű kielégülésére van szükség – foglalkozzunk ezúttal a kompetencia szerepével, jelentőségével!

A kompetenciára való törekvés annak az igénye, hogy magunkat, mint hatékony és eredményes létezőket tapasztaljuk meg. Ez már az egészen pici gyerekeknél is megfigyelhető: mondjuk, amikor próbálnak minél magasabb tornyot építeni fakockákból, ha sikerül, boldogan kacagnak, ha összedől, dühösen sírnak (kivéve persze, ha szándékosan döntötték össze a tornyot). Ha valaki felnövekedése során az elébe kerülő feladatokban többnyire sikeresnek éli meg magát, önbecsülése növekszik, szívesen kezdeményez, próbál ki új dolgokat, míg ha úgy látja, hogy a többiekhez képest lemarad, fokozatosan elmegy a kedve a próbálkozástól, bátortalanná válik. Mindezt nagymértékben befolyásolja a környezet reakciója: inkább bíztatják őt, vele örülnek a sikernek, kudarc esetén további próbálkozásra, gyakorlásra ösztönzik, hisznek a későbbi sikerben, vagy megszégyenítik, megbüntetik, ha másokhoz viszonyítva ügyetlenebbnek bizonyul, valamint nem adnak neki időt és célzott támogatást a fejlődéshez.

A kompetenciaigény az egyén hatékonyságára, a képességeinek kibontakoztatására és gyakorlására vonatkozik. A kompetenciaérzésre való törekvés sarkallja az egyént arra, hogy képességeinek megfelelő kihívásokat keressen, szinten tartsa és fejlessze képességeit e tevékenységek során. Ha ez az igény a sikerek elmaradása miatt tartósan kielégületlen marad, az súlyosan rombolja az illető önértékelését, visszaveti kezdeményezőkészségét, beszűkíti mozgásterét.

Ilyen gondolatokat eredményezhet:

  • „Meg kell becsülni, hogy biztos állásom van, mégha unalmas, stresszes is – úgysem vennének fel máshová, a szaktudásom is megkopott, a nyelveket sem használom, kinek kellenék…”
  • „Minek költözzek el, egyáltalán nem biztos, hogy a lakás/környék minden hibáját észreveszem a költözés előtt, ezt meg már ismerem. Igaz, hogy utálom a zajosságát, és mindig kertes házról álmodtam, de végülis nem olyan rossz ez a panel sem!”
  • „Nem bízhatok meg a testem működésében, mi van, ha ez fejfájás/gyomorpanasz/szédülés valamilyen komoly, halálos betegséget jelez? Az orvosokban sem bízhatok, annyiszor tévednek, és amennyit várni kell az eredményre, addig beleőrülök a stresszbe! Valaki mondja már meg, mit csináljak!”
  • „Nem mondhatom el a páromnak, hogy mennyire rosszul esik, amikor kritizál, mert van, amiben igaza van, akkor is, ha nagyon bántó, ahogy mondja. Végülis megérdemlem, nekem kell változnom!”

Ezeket a kiragadott példákat klienseim tipikus gondolatmeneteiből merítettem. Az ilyen típusú gondolatok, valamint az ezeket kísérő tehetetlenségérzet és félelem tartanak minket gúzsba kötve, sokszor még egy puhatolózó próbálkozástól is visszatartanak! Ha pedig mégis teszünk egy tétova lépést, az első „intő jelre” visszakozunk az „Ugye megmondtam, hogy úgysem fog menni!” felkiáltással. Az elbátortalanító, lebeszélő, lekicsinylő, ám látszólag óvó, féltő, hangok gyakran a szüleinktől erednek, akik nem bíztak eléggé bennünk annak idején, és gyakran saját félelmeik, kudarcaik terhét adták tovább nekünk. Amikor valaki a változtatás reményében szembenéz ezekkel a régről hozott félelmekkel, jól jön egy kísérő, támogató – szakértő – társ, aki nálánál reálisabban látja képességeit és lehetőségeit, mellette áll az óhatatlanul bekövetkező átmeneti kudarcok közepette és töretlenül bízik abban, hogy fel tud állni és tovább tud menni. Egészen addig, amíg el nem érkezik a célhoz – egy magabiztos, kompetens, reális kockázatot vállalni tudó, kitartó emberhez, aki mindvégig ott lapult benne.

Jelentkezzen elérhetőségeink egyikén!

Domján Mónika