A kapcsolataink tükörként viselkednek – és gyakran megmutatják, hol sérültünk legkorábban.
A kötődés az emberi kapcsolatok alapja. Az, ahogyan másokhoz kapcsolódunk – hogyan bízunk, hogyan engedünk közel, hogyan szeretünk és hogyan kérünk támogatást –, mind abból indul ki, amit kisgyerekként tapasztaltunk a gondozóinktól.
Nem meglepő tehát, hogy ha ott sérült valami, az hatással lesz a párkapcsolatainkra is. Sőt: a romantikus kapcsolataink azok a színterek, ahol leginkább előjönnek ezek a mélyről fakadó kötődési minták. Nem azért, mert valami elromlik bennünk, hanem mert a közelség és az intimitás előhívja a régi sebeket.
De nézzük sorban, mik is ezek a kötődési minták – és hogyan jelenhetnek meg a párkapcsolatban.
Biztonságos kötődés – a kiegyensúlyozott minta
Aki biztonságosan kötődött gyermekként, annak azt üzenték a gondozói: „Jelen vagyok. Elfogadlak. Akkor is fontos vagy, ha hibázol.”
Ők felnőttként képesek:
- bízni a másikban,
- kérni és elfogadni támogatást,
- szabályozni az érzelmeiket,
- és rugalmasan kezelni a konfliktusokat.
Természetesen nekik is vannak nehézségeik – de általában nem a kapcsolat biztonságát, hanem az aktuális helyzetet kérdőjelezik meg.
Elkerülő kötődés – „Erősnek kell lennem, különben elhagynak”
Az elkerülő kötődési stílus gyakran abból fakad, hogy a gyermek nem kapott érzelmi biztonságot, törődést vagy támogatást. Azt tanulta meg, hogy az érzések kifejezése veszélyes vagy haszontalan, ezért „jobb egyedül megoldani mindent”.
Párkapcsolatban ez úgy jelenik meg, hogy:
- nehezen engedi közel a másikat,
- függetlenségre hivatkozik, de valójában fél az intimitástól,
- könnyen elzárkózik vagy „kikapcsol”, ha túl sok az érzelem,
- konfliktus esetén inkább visszahúzódik, elhallgat.
Gyakori mondatai:
„Nem akarok túl függő lenni.”
„Nincs szükségem másokra.”
„Nem akarok drámát.”
Ambivalens/anxious kötődés – „Szükségem van rád, de félek, hogy elveszítelek”
Az ambivalens kötődés gyakran abból ered, hogy a gyermek hol kapott szeretetet, hol nem – és kiszámíthatatlan volt, mikor van biztonság. Ez állandó bizonytalanságot, sóvárgást és félelmet alakít ki.
Felnőttként a párkapcsolatban:
- túlaggódja a másik érzéseit,
- gyakran keres visszajelzést („szeretsz még?”),
- nehezen bízik meg igazán, ezért sok a féltékenység, szorongás,
- túlanalizál, túlkötődik, nehezen enged el.
Gyakori belső hang:
„Nem vagyok elég jó.”
„El fognak hagyni.”
„Ha nem keres, biztos baj van.”
Dezorganizált kötődés – „Szeretlek, de félek tőled”
Ez a legkomplexebb és legfájdalmasabb kötődési minta, gyakran bántalmazó, traumatizáló gyerekkorból ered. A gyermeknek az volt a tapasztalata, hogy az, akitől biztonságot kellene kapnia, egyben a félelem forrása is. Ez összezavarja az érzelmi iránytűt.
Párkapcsolatban:
- a biztonságos közelség is fenyegető lehet,
- erős hullámzások figyelhetők meg: egyszerre ragaszkodás és taszítás,
- gyakoriak a drámai helyzetek, szakítások-összejövetelek,
- nehézségek a stabilitás, megbízhatóság megtartásában.
Ilyenkor sokszor keveredik az elkerülő és ambivalens minta – és gyakran súlyos trauma, PTSD vagy személyiségzavar is társul hozzá.
Miért fontos mindez?
Mert a kötődési mintáink nem örökérvényűek. Nem kell, hogy ugyanúgy ismétlődjenek újra és újra. De csak akkor tudunk változtatni rajtuk, ha felismerjük őket.
A párkapcsolatban különösen:
- segíthet, ha tudatosan dolgozunk az önismeretünkön,
- ha megtanulunk beszélni az érzéseinkről,
- és ha nem a másiktól várjuk, hogy „megjavítson” bennünket, hanem saját magunkkal kezdünk el foglalkozni.
A kötődés gyógyítható – de csak kapcsolaton belül. És ehhez elsősorban önmagunkkal kell újfajta kapcsolatot kialakítanunk.
Sági Richárd Lélekközpont pszichológia