Egyre többet találkozunk médiaszerte a fenti kifejezésekkel, s egyre többen tapasztaljuk meg a saját bőrünkön, mit is jelent ez az újkeletű félelem, amit megszokott világunk egyre drasztikusabb átalakulása idéz elő. A körülöttünk zajló változások észlelését egyre kevésbé tudjuk elkerülni – más kérdés, hogy az ezekre adott reakcióink, magyarázataink mennyire segítik a helyzethez való hatékony alkalmazkodást, vagy inkább csak a kellemetlen érzelmek elnyomását szolgálják. Kezdjük azzal, hogy mit is jelentenek a címben szereplő fogalmak!
Klímaszorongás, ökoszorongás: a szorongást az különíti el a félelemtől, hogy nincs konkrét tárgya, inkább egy meghatározatlan készenléti állapotként, többé-kevésbé folyamatos feszültségként írható le, amely valamilyen negatív esemény bekövetkeztét vetíti elő. Jelen esetben a klímaváltozás negatív következményeiről van szó, de mivel ez egy valós fenyegetés, így voltaképpen adekvát reakcióként értelmezhető. Természetesen nem mindegy, milyen mértékben uralja el ez a szorongás az életünket, és mennyire kapcsolódik az éppen jelenlévő, konkrétan megragadható jelenségekhez: inkább az idei nyarat jellemző rendkívüli aszállyal való megküzdésre koncentrálunk, vagy éppen a távoli(?) jövőbe vetített teljes összeomlás képei taglóznak le oly mértékben, hogy már-már a hétköznapi feladataink ellátása is gondot okoz? Ha jobban belegondolunk, sajnos képtelenség a globális katasztrófa lehetőségét teljesen elvetni, éppen ebből fakad a helyzet rendkívül nyomasztó volta: hiszen nem remélhetjük, hogy akár térben, akár időben függetlenedhetünk tőle. Szoronghatunk többek között az alapvető infrastruktúra összeomlásától (víz-, élelem-, egészségügyi ellátás), a Föld élhetetlenné válásától (tengerszint-emelkedés, elsivatagosodás, kibírhatatlan hőség), az erőforrásokért vívott háborúktól, a (leendő) gyermekeink szenvedésétől, a természeti környezet pusztulásától.
Klímadepresszió, ökoparalízis: a szorongás – megfelelő megküzdési kapacitás híján – olyan mértékűvé fokozódhat, hogy teljes kilátástalansághoz, a borúlátó gondolatok és a depresszív érzések elhatalmasodásához vezethet, amely már a klinikai depresszió képét mutatja. Ilyenkor az élet teljesen értelmetlennek, kilátástalannak tűnik az érintett számára, gyakran teljesen visszahúzódik kapcsolataiból, korábbi tevékenységeiből, képtelen mindennapi feladatait ellátni. „Mi értelme van bármit is tenni, ha úgyis mind meghalunk, és a folyamatok feltartóztathatatlanok?” – kérdezheti ilyenkor az ember. Ez egyfajta beszűkült állapot, amelyből segítség nélkül nagyon nehéz kitörni – egyáltalán nem „ciki” ilyen esetben támogató szakemberhez fordulni!
Klímagyász: a gyásszal behatóan foglalkozó szakemberek szerint legtöbb esetben a szorongás és a depresszió hátterében fel nem ismert, fel nem dolgozott gyászreakció áll: gyászoljuk az elveszett jövőképünket, a biztonságérzetünket, a kényelmünket, a gyermekeink jövőbeni boldogságát, megszokott szabadidős tevékenységeinket, az eddig ismert időjárást (pl. a téli havazást), a kiszáradó tavakat, folyókat, fákat, a felperzselt erdőket… Ennek egy része ún. anticipációs vagy előgyász, tehát a még be nem következett, de valószínűen bekövetkező veszteségre adott reakció (mint pl. egy halálos betegség diagnózisánál), más része a már megélt veszteségre vonatkozik (pl. biztonságérzet, környezetpusztulás). Ráadásul a klímagyászt sokszor illegális, elvitatott gyászként kezelik, leszólják, aki az ezzel kapcsolatos érzéseiről, aggodalmairól mesél, „klímahisztinek” minősítik az ezzel való foglalkozást. Így az érintett egyedül marad a fájó érzéseivel, így azokhoz még a meg nem értettség is társul. Pedig a helyzet mindannyiunkat érint, attól függetlenül, hogy felismertük-e már, tehát kollektív gyásznak tekinthető, amely tragikuma mellett az összekapcsolódásra, egymásba kapaszkodásra is lehetőséget nyújt, megkönnyítve a nehéz érzések feldolgozását.
Az egyik leggyakoribb és legemberibb, ugyanakkor hosszútávon nem túl gyümölcsöző reakció a fenyegető, kezelhetetlennek tűnő nehézségek esetén a tagadás. Sokféle változatával találkozhatunk a klímaváltozás tényének teljes tagadásától (ez ma már egyre nehezebb), a hatások, következmények lekicsinylésén és a téves oktulajdonításon át (pl. máskor is voltak aszályos időszakok, majd ez is elmúlik; ez egy természetes folyamat, nem az emberi tevékenység következménye, stb.) az illuzórikus, passzív reményig melynek egyik formája a technooptimzmusig („a technológia ezt is megoldja, csak át kell állnunk a megújulókra és minden rendben lesz”). Nagyon nehéz szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy mostani életformánk gyökeresen meg fog változni, sőt legrosszabb esetben a puszta létünk is veszélybe kerülhet. Mégis, mit tehetünk?
A pszichológia alapvetően kétféle megküzdési irányt definiál: a cselekvéses vagy az érzelmi fókuszú megküzdést. Mindkettőre van lehetőség ebben a rendkívüli helyzetben is: cselekvés alatt elsőként a fogyasztásunk korlátozását, átgondolását, illetve az ökológiailag kíméletesebb alternatívák igénybevételre szoktuk gondolni, esetleg zöld aktivista mozgalmakhoz is csatlakozhatunk. Ez egyrészt egy fontos önmegnyugató aktus, másrészt mintául szolgálhat a környezetünkben élő többi ember számára, így szemléletformáló hatása révén is úgy érezhetjük, értelmesen hozzájárultunk a folyamtok lassításához. Másrészt viszont könnyen belátható, hogy globális szinten nem elégséges – felmérések szerint éppen a környezeti aktivisták csoportjában a legmagasabb a klímaszorongás szintje, mivel ők tisztában vannak a folyamtok léptékével és az ellene tett erőfeszítések elenyésző hatásával. Tehát esetünkben – legalábbis a szorongás enyhítése és a gyász feldolgozása szempontjából – érdemesebb az érzelmi fókuszú megküzdés eszköztárára koncentrálni.
Első lépésként megkerülhetetlen a nehéz érzések tudatosítása, elfogadása, az önmagunkkal való együttérzés. Ha az érzések elnyomásával próbálkoznánk, azzal csak egyre nagyobb problémáknak nézünk elébe, bármibe is menekülnénk. Az érzések természetüknél fogva kiáradásra törekednek – erre saját belső világunkban is teret kell biztosítanunk, másrészt a megértő, elfogadó társakkal való megosztásnak is hatalmas csillapító ereje van. A stabil kapcsolatok ápolása és a közösséghez való tartozás a legfontosabb védőfaktor az élet nehézségeivel való megküzdés során. Nem feltétlenül önellátó vagy zöld aktivista csoportokra kell gondolni, hanem a közvetlen családtagjainkra, barátainkra, szülőtársakra, szomszédokra, hobbitársakra – hiszen jelenlegi életformánk egyik tragikus tévedése éppen az elszigetelt, individuális élmények kergetése, a virtuális kapcsolatokra és a technológiai megoldásokra való túlzott hagyatkozás az emberi kapcsolódások rovására. Ugyanez igaz a természettel való kapcsolatunk elvesztésére is – a természetben töltött idő, a valós, tisztelettel teli jelenlét hihetetlenül feltöltő, stresszoldó hatású. S ha már az elveszett kapcsolatoknál tartunk, ugyanígy sok bepótolnivalónk van a testünkhöz fűződő viszonyunk terén is: tápláló, egészséges ételekkel, elegendő vízfogyasztással, alvással, nomeg fizikai aktivitással tudunk gondoskodni róla, melynek alapja – mint minden kapcsolatnál – az elfogadó, szeretetteljes figyelem.
Ugyanezzel az elfogadással érdemes fordulnunk saját félelmeink, sőt, a nehéz érzések elől való menekülési kísérleteink felé is. Olyan léptékű változásban és bizonytalanságban élünk jelenleg, melyet apránként, fokozatosan, kisebb-nagyobb „pihenőkkel” tudunk csak feldolgozni.
Érdemes felkeresnie különböző problémákkal a Lélekközpont pszichológusait gyermekpszichológusait, párterapeutáit Budapest 5. és 14.kerületében.
Domján Mónika
pszichológus
Források:
https://www.klimagyasz.hu/a-klimagyaszrol/klimagyasz-es-klimaszorongas
https://index.hu/belfold/2021/09/04/klimaszorongas-okotudatossag-pszichologus/
https://marieclaire.hu/riporter/2019/06/25/oko-mi-az-a-klimadepresszio-es-hogyan-tegyunk-ellene/