Korai, gyermekkori élményeink ugyanis sémákat alakítanak ki bennünk. A szüleinket, családunkat jellemző kapcsolatok, érzelmek, hangulatok, gondolkodásmódok, viselkedési stílusok stb. beépülnek (interiorizációnak) gyermeki személyiségünkbe, azonosulunk velük (identifikáció) és ezek később meghatározzák az egész életünket.

Azonban mi emberek, nem azonosulunk minden hatással, hanem gyakorta inkább ellenazonosulunk vele. Sajnos gyermekkorban ki vagyunk szolgáltatva a környezetünknek, a hatások alól nem tudjuk kivonni magunkat és a személyiségünk is annyira képlékeny még, hogy sok más választásunk nincs, minthogy azonosulunk, vagy ellenazonosulunk a szüleinkkel. Nézzünk egy bántalmazú (abuzáló) apát, aki fizikailag bántja gyermekeit.

Egyikük legyen Jane, gyermekkorában elfogadta az áldozat szerepkörét, védekezési mechanizmusokkal elterelte a gondolatait, nem szállt szembe apjával, amikor az megütötte, passzívan tűrte a bántásokat, lecsillapította a testi érzetek megélést is magában stb. Áldozattá vált, de nem azonosult apja bántalmazó viselkedésével, nem építette be az apai bántalmazó szerepkört magába. Így, felnőtt korában ő soha nem bántalmazott másokat, mindig gondosan elkerülte az agresszív viselkedést másokkal, ami nagyon szép és példaértékű, mondhatnánk. Sajnos azonban felnőttként is gyakran került áldozatszerepkörbe, azaz őt bántották, vagy kihasználták stb.

Nézzük Georget, aki másfajta védekezést kezdett el kiépíteni és már kisgyermekként is csípett, harapott, amikor apja kezet emelt rá, később pedig rúgott, visszaütött, azaz nem hagyta magát. George így egyre jobban azonosult apja érzéseivel, ő is könnyen dühöbe gurult, átvette apja viselkedését is, tehát a bántásra visszaütéssel reagált és szép lassan azonosult apja egész gondokodásmódjával. Mondhatnánk akár, hogy ez igen, milyen jól megtanult megküzdeni önmagáért. George azonban később, felnőttként is gyakran került bántalmazó szerepkörbe és nem tudta átélni a megbántottak érzelemvilágát, fájdalmát, mert ezt ő minden erejével elkerülte annak idején. Jane esetében ellenazonosulást, Georgenál azonosulást látunk az apai agresszióval kapcsolatban, így mindketten egészen másként viselkednek felnőtt korukban, de tulajdonképpen egyiküknek sem állt módjában elkerülni az abúzus/bizalmatlanság séma kialakulását, hiszen gyerekekként nem volt más lehetőségük, csak az azonosulás, vagy az elllenazonosulás. Ezek fiktív példák a két véglettel (sématerápiás tk.), a valóságban sokféle átmenet és kombináció létezik. Hosszú sématerápiás megközelítésű terápia vár mindkettejükre, amíg mindezek felismerésre, lebontására és átalakítására kerülnek. Jane kénytelen lesz kijönni az áldozati szerepkörből és meg kell tanulnia a harag pozitív formáit alkalmazni, elvárásokat megfogalmazni és határokat húzni. Georgenak pedig el kell jutnia a belátásig, hogy felnőttként most ő az, aki átlép mások határain és bánt másokat, akár az apja tette és lassan felismerheti, hogy ez mennyire fájt neki akkor és megérheti, mit éreznek az áldozatok. Hosszú ez a muna, míg eljutnak a viselkedésük megváltozásáig is.